Egyik nap a falu öregjei azt mondták az egyiknek:
-Az egyetlen megoldás, hogy véget érjen köztetek a háborúskodás, ha találkoztok az Úristennel.
-Jó, találkozom vele! De hol találom meg?
-Mi sem egyszerűbb. Fel kell menned erre a magas hegyre, és akkor megtalálod Őt.
Néhány nap kimerítő hegymászás után a férfi felért a hegy csúcsára. Az Úristen már várta. A férfi hiába meresztette a szemét, hiába pislogott, semmi kétség: az Úristen arca a kellemetlen, veszekedős szomszédjának az arca volt.
Nem tudni, mit mondott neki az Úristen, de amikor visszatért a faluba, más emberré lett. A szomszédja viszont semmit sem változott; az ő szelídsége, békülékenysége ellenére újabb és újabb alkalmakat keresett ahhoz, hogy veszekedhessenek…
Erre a falu öregjei azt mondták:
-Itt nincs mit tenni, a másik embernek is találkoznia kell az Úristennel!
Az nem nagyon akart, de végül sikerült őt is meggyőzni. Ő is felment a hegyre és találkozott az Úristennel – akinek arca a szomszédjának az arca volt.
S attól a naptól kezdve béke volt a faluban.

Jézus az irgalmas szamaritánus példabeszédével világít rá arra, hogy ki a felebarátunk, és hogyan kell szeretni. Mondhatnánk azt, hogy: Oh! Már megint az irgalmas szamaritánus példabeszéde! Már a könyökömön jön ki, hisz semmi újat nem mond.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy a Szentírás mindig tud újat mutatni, még akkor is, ha egy-egy példabeszéd esetleg, e világ szavaival lerágott csontnak tűnik, csak mélyen a sorok közé kell néznünk. Mi is történt akkor? Nézzük lépésről-lépésre az eseményeket.
Ment egy ember az úton. Véresre verték, és otthagyták. Arra ment egy pap, ÉSZREVETTE, de nem állt meg. Azután arra ment egy levita, ő is ÉSZREVETTE,de nem állt meg. Mégis mi abban a különös, hogy pont egy szamaritánus állt meg? Jézus korában a Szamária területén élő, pogányságtól fertőzött csoportot hívták szamaritánusoknak, akik a zsidó néptől elkülönülten éltek, azokkal ellentétben.
Az a szamaritánus, az az elszakadt, gyűlölt szamáriai ember látta meg a szerencsétlen emberben az Úristen arcát, azt az arcot, amelyet nem látott meg sem a pap, sem a levita.
A szenvedésnek két fajtája van: A fizikai és a lelki. A fizikai szenvedést észrevesszük, de a szenvedő mellett ritkán állunk meg, mert nem tekintjük felebarátunknak, és nem látjuk meg benne az Úristen arcát. És van a lelki szenvedés, amit szinte észre sem lehet venni. Az emberi szív mérhetetlen szenvedések lakhelye lehet, s talán észre sem vesszük, hogy a hozzánk legközelebb állónak, a házastársnak, a testvérnek, a barátnak pont az én szavamra, bíztató tekintetemre, kedves mosolyomra van szüksége szenvedései közepette.
Nem szabad olyannak lennünk, mint a példabeszédbeli papnak, vagy levitának, aki társadalmi, vagy politikai rangja miatt nem tett felebaráti kötelezettségeinek eleget. Nem elég csak azt mondogatnunk „szeretlek”, hanem ezt tettekben is ki kell nyilvánítanunk, nemre, felekezetre, színre való tekintet nélkül. Úgy is tudunk segíteni a szegényen, hogy mi magunk is szegények vagyunk, hogy üresek a zsebeink, de a szívünk és a lelkünk tele van szeretettel és irgalommal.
Sokszor, nagyon sokszor többet ér minden pénznél egy kedves mosoly, vagy akár percekig, órákig tartó hallgatás, amikor egy megtört, szerencsétlenül járt ember elmeséli, hogy mi történt vele, hogy jutott el addig a mély pontig, ahol most van.
Testvéreim! Nyitott szemmel kell járnunk, figyelnünk kell, mert ebbe a világba, amely a gyűlölet tengerében úszik, nekünk kell csepegtetni a szeretet tiszta vizét.

Bognár Tamás