Egy kicsi faluban élt egy ember, aki feszülten figyelte Jézust, és igyekezett minden nap találkozni vele. A templom mindig nyitva volt, és ahányszor elment a templom előtt, odalépett a rácshoz, és ment tovább.
    
     A plébánosnak szemet szúrt ez az ember, azt hitte, hogy lopni akar. Egyszer odalépett hozzá, és megkérdezte:
- Miért állsz meg mindig, és azonnal mész tovább.
- Csak idelépek, és jelentkezek Jézusnál, hogy szervusz Jézus, Jóska vagyok – hangzott a válasz.
Egyszer ezt az embert baleset érte. Érkezése teljesen átalakította a korházi osztály légkörét. A szobája lett a betegek találkozóhelye. Ő mosolygott, és mindenkihez volt egy kedves szava. Meglátogatta a plébános is. A nővér kíséretében bement a szobába, s megkérdezte, hogy összetörve, betegen hogy képes vigaszt nyújtani, hogy képes mosolyogni.
- Annak az embernek köszönhetem, aki minden nap délben eljön hozzám.
- De délben nincs is látogatás – felelte a főnővér.
- Ó dehogyis nem. Minden nap délben eljön, benéz az ajtón és azt mondja: szervusz Jóska, Jézus vagyok.

     Az Apostolok Cselekedeteinek a mai része egyszerre misztikus, és egyszerre értetlenség tükröződik át rajta, amely – bármennyire is meglepő – az apostoloktól ered. Miközben Jézus ismét együtt volt tanítványaival, tanította őket. Beszélt nekik János keresztségéről, s arról, hogy ők majd Szentlélekkel fognak megkeresztelkedni. Ám az apostoloknak ez sem elég, és látszik pillanatnyi értetlenségük, amikor megkérdik Jézust, hogy „Uram, most fogod helyreállítani Izrael országát?”.  Ezek után sem értették meg az apostolok, hogy Jézus nem egy földi országot akar helyreállítani, hanem egy lelki országot, a lelkek világát, a lelkek Izraelét. Ezután történik a feltámadás utáni nagy misztikus esemény, amikor Jézus a tanítványok szeme előtt az égbe száll, és eltakarja egy felhő, ami nemcsak egy egyszerű felhő, hanem az Isteni hatalom jele.
 Az apostoloknak tanuknak kellett lenniük, akik látták, tapasztalták Jézust, és a mi hitünk is ezen a tanúságon nyugszik. Nekünk is ez a feladatunk ebben a világban, a tanúságtétel, és a hit megőrzése és megvallása. Két fontos dolgot kell tennünk, amit az apostolok is tettek:
 „Miközben FESZÜLTEN FIGYELTÉK…” Feszülten kell figyelnünk Jézust, keresnünk kell vele a találkozást, meg kell látogatni, hogy ő is meglátogasson minket. Úgy kell tennünk, mint a mesebeli embernek.
Ha figyelünk Jézusra, ha beszélünk hozzá, ha nyitottak vagyunk felé, akkor eljön hozzánk, és segít, hogy az apostolokhoz hasonlóan, mi is igazi tanuk lehessünk. Sokszor ezt úgy teszi, hogy mi észre sem vesszük, csak tesszük a dolgunkat, és ő működik bennünk. Csak szóljunk hozzá, látogassuk, és ő is – mint ahogy a korházban az embert – minket is meglátogat, szól, és erőt ad.
 A másik fontos dolog amit az apostolok is tettek, és nekünk is azt kell tennünk:
 Álltak „…ÉGRE EMELT TEKINTETTEL”. Az ember akkor szokott a legjobban megbotlani és a legnagyobbakat esni, amikor a lába elé néz, és kényesen figyel a lépteire. Jézus minket is küld, hogy induljunk el a tanúságtevés útján, de ne a lábunk elé nézzünk, hanem rá, a magasba.
     Ha nincs bátorságunk ahhoz, hogy Jézusra nézve menjünk az úton, akkor az élet legnagyobb kátyúinak, és gödreinek áldozatává válunk.
     Legyen bátorságunk ahhoz, hogy úgy menjünk az úton, hogy csak Jézusra nézünk. Nem szabad félni, mert felfelé nézve rá, őt követve még az élet legrögösebb útjain is úgy fogunk haladni, mintha a levegőben járnánk.
 Kívánom ezen a szent ünnepen, hogy legyen bennünk feszült figyelem Jézusra, tudjunk szólni hozzá és halljuk meg, amikor a nevünkön szólít, és tudjunk égre emelt tekintettel haladni az isteni felhő, és Jézus nyomában.

Bognár Tamás