Teljesen közel érve ismerték fel az elrabolt gyermeket és édesanyját. Meg is kérdezték tőle, hogy neki hogyan sikerült megtenni az utat, mikor ők alig bírtak haladni. Az édesanya csak annyit mondott: Nem a ti gyermeketek, hanem az enyém. A saját gyermeketekért egy út sem lehet nehéz, vagy járhatatlan, egyetlen akadály sincs, amellyel meg ne küzdenétek érte.
 
Sokszor hallhattuk már saját magunkkal kapcsolatban édesanyánk büszke szavát, hogy ő az én gyermekem.
De nem szabad elfelejtenünk, hogy nekünk nem egy édesanyánk van, hanem kettő. Egy földi és egy égi. S mindannyiunknak ugyanaz az égi édesanyánk, a Szűzanya. Ő, aki feltétel nélkül szeret bennünket, ő aki értünk közbenjár fiánál, ő, aki imádkozik értünk.
Szükségünk van az imáira, még akkor is, ha olykor büszkeségből, rátartiságból utasítjuk el ezt az égi adományt, ugyanúgy, mint amikor földi anyánk aggódó szeretetét utasítjuk vissza ostobán.
Szükségünk van az értünk mondott imákra, mert égi anyánk, bár szeret minket, olykor talán nem olyan büszke ránk, mert eltévedünk, mert néha rossz úton járunk. Sokszor, a hegyi hordák által elrabolt gyermek módjára ragad magával bennünket a világ. Néha önállóan megyünk a rossz felé, szabad akaratunkból választva a rosszat, a helytelent.
Égi anyánk jön értünk, hív bennünket, s vár ránk. Anyaként aggódik, óv és félt. Észre kell vennünk őt az életünk minden napján, főleg ma, anyák napján.

Sokszor elveszünk, de jönnek édesanyáink, jön a földi, s jön az égi, s együtt mondják: Az én gyermekem!

Bognár Tamás atya