Szerszám a nagypapa fészeréből

A régi szerszámok gyűjtése rengeteg munkával jár: a hobbi hódolói kiárusításokat, hétvégi zsibvásárokat látogatnak, és szakadt, de nehezen emelhető, fémtárgyakkal teli dobozok után vizslatnak. A régi szerszámokat általában anyagáron adják, egy hozzá nem értő számára nem bír értékkel egy ma már nem létező gyár speciális, 1928-as Dodge-hoz kifejlesztett speciális szerszámkészlet.

Ezeknek a régi szerszámoknak általában történetük van: a ma ismert szerszámgyárak az 1900-as évek elején már működő kisebb kovácsműhelyekből nőttek ki. Gyakorlatilag minden nagyobb településnek volt saját szerszámgyártó szakembere, aki a nevét adta az elkészült eszközhöz. Ezeknek a jeleknek a kibogarászása és beazonosítása hosszú távú elfoglaltságot nyújt az érintettek számára. Sőt, igen gyakran már az adott szerszám funkciója is kérdéses.

A szerszámgyűjtögetők egyik legnagyobb fóruma a Tool Talk, ahol folyamatosan jönnek a kérdezők, hogy a legutóbbi garázsvásáron, vagy a nagypapától örökölt ház fészerében talált kincsek vajon milyen célt szolgálhattak, esetleg ismeri-e valaki a gyártójukat.

Hogy képet alkothassunk arról, hogy régebben milyen fejlett és széleskörű volt a szerszámkínálat, érdemes megtekinteni a Francia Nemzeti Könyvtár által digitalizált könyvet, a Smith's Key-t. Ez egy utazó kereskedő 1800-as években nyomtatott katalógusa, több száz féle megrendelhető szerszámot tartalmaz.

A Roubo-sztori

A nemzetközi asztalosközösséget pár éve a híres magazin, a Popular Woodworking egyik termékeny tollú szerzője, Chris Schwarz mániája tartja lázban: egy XVIII. századi francia asztalos, André Roubo által tervezett munkaasztalt (szakmai körökben: satupad) épített újra korabeli leírások alapján. Az újraépítés és a köré csapott hírverés olyannyira jól sikerült, hogy azóta gyakorlatilag minden magára valamit is adó famegmunkálással foglalkozó blog bemutatta a saját Roubo-padjának elkészítésének folyamatát, a megfelelő fa kiválasztásától kezdve egészen az üzembehelyezésig. Érdemes rákeresni erre a történetre, pár év alatt mekkora rajongótábora alakult ki a régi munkaasztalok újragyártásának.

Ami a dolog érdekességét adja, az az, hogy ez a munkaasztal valóban jól használható, megfelel a mai igényeknek is. Különösen akkor, ha egy hobbi-asztalos úgy dönt, hogy a régiek útját követi, és száműzi műhelyéből a gépesített szerszámokat.

Csak kéziszerszámok!

Asztalos blogok tömege foglalkozik azzal, hogy miképpen érjünk el szép eredményeket a technika vívmányai nélkül: se körfűrész, se szalagcsiszoló, se elektromos fúrógép. Az elgondolás több szempontból sem rossz: egyrészt a műbútor-piacon a legnagyobb értékű tárgyak még mindig ilyen technológiával készültek, ezért adódik, hogy ha kizárólag kéziszerszámokkal maradandó értéket lehetett alkotni pár száz évvel ezelőtt, akkor ez valószínűleg kielégítő minőség lesz a konyhában is.

Másik, nem elhanyagolható szempont, hogy egy asztalosműhely felszerelésekor forintban milliós nagyságrenddel kell számolni, elektromos gépek nélkül is. Ha valaki csak kéziszerszámokra költi a rendelkezésére álló pénzt, akkor sokkal jobb, tartósabb, precízebb munkát biztosító eszközökkel láthat munkához. És valóban, pont az asztalos szerszámok hasonlítanak leginkább a századokkal korábbi önmagukra, a balták, vésők, gyaluk, gérvágó fűrészek még mindig fa nyéllel, nagyjából változatlan alakban készülnek. Hozzájuk képest a csavarkulcsok, csipeszek, fogók és kalapácsok szinte csak funkciójukban tartják a rokonságukat a korai megfelelőjükkel.

Van utánpótlás

A tömeggyártás nem feltétlenül jelenti az érzelmi kötődés gyengülését. Egyes gyártók pár évtizedes - ami a kéziszerszámok gyártási ciklusában mérve a közelmúltat jelenti - szerszámai ma már legendásnak számítanak. Ilyenek például a Knipex innovatív fogói, a Stanley FatMax termékcsaládja, vagy a Carl Kämmerling elektronikai precíziós csipeszei. A manufaktúrák is virágkorukat élik, például egy kézzel gyártott Gränsfors fejsze ára akár a 70 ezer forintot is elérheti, vagy említhetjük az amerikai Stiletto cég titániumból gyártott kalapácsait is, amik a hasonló funkciójú, de hagyományos kivitelű kalapácsok árának tízszereséért kerülnek forgalomba. Valószínű, hogy unokáink számára ezek a szerszámok lesznek majd a használati helyett eszmei értéket hordozó „retrók”.

Mesteri munka

A következő videóban egy XVIII. századi zongorakészítő mester, H. O. Studley falra szerelt szerszámtároló szekrényét mutatják be. Az igazi műremek rendkívüli alapossággal lett megtervezve, az adatok önmagukért beszélnek: zárt állapotban körülbelül egy méter magas, fél méter széles, 22 centiméter mély, és megközelítően 300 szerszám tárolását teszi lehetővé.